Itt a várva várt beszámoló az ukrajnai utamról.
Ez a bejegyzés fog valószínűleg bekerülni a helyi újságba...

Homályba vesző múlt

Málenkij-robot

Sokaknak úgy hiszem semmit nem mond ez a szó, Málenkij-robot. Ha fellapozzák a középiskolai tankönyveket, vagy akár az interneten kutatnak utána, csak néhány sor, egy bekezdés árulkodik arról, hogy a történelmükben van egy sötét, homályos folt, amiről nem igazán beszél senki. Persze nem ez az egyetlen homályos folt, de ne legyünk mohók!

Mielőtt valaki azt hinné, hogy már régóta jártas vagyok a témában, az téved. Én is egy pályázat útján ismerkedtem meg ezzel a témával. A pályázat abból állt, hogy interjúkat kellett készítenem olyan emberekkel, akik megélték, átélték a Málenkij-robot borzalmait. Persze kezdetben vonakodtam, hiszen minek is akarnék én olyasvalamiről riportot készíteni, amiről fogalmam sincs? Úgy döntöttem, elmegyek a meghirdetett konferenciára, Budaörsre és majd meglátom, hogy elvállalom-e a munkát... Meggyőztek! Szinte mindent megtudtam, amit akartam. Mi is ez a Málenkij-robot, kik szenvedték el, mi is történt? Ha nem haragszanak meg a kedves olvasok, meg is osztom önökkel ezt a tudást...

A Málenkij-robot tükörfordításban „kicsi munkát” jelent oroszul. A nyelv talán már sejtetni engedi, hogy a II. világháború alatt, közben, után történt. A szovjetek munkaerőhiány miatt németeket integráltak a nagy Szovjetunióba. Természetesen olyan munkát kaptak, amit ép eszű ember nem szívesen vállal el. Szénbányákban dolgoztatták őket, ami valljuk be nem egy álom munka. Volt olyan, aki az olajkutak árkát kellett, hogy ássa a fagyott földbe. Ez eltarthatott egy, két, de akár öt évig is... Képzeljük csak magunkat egy alig 17-18 éves sváb lány helyébe. Egy nap arra ébred, hogy össze kell pakolnia némi eleséget és pár ruhát, meghatározott súlyban. Valahová menni kell... De hová? Bácskába kukoricát szedni. Felteszik apjával a vagonra. Anyját nem vitték el – jó esetben - mert terhes és úgy ki tud dolgozni? Használhatatlan lenne. Mennek, mennek, egyre csak mennek. Néha felterelnek még pár embert, aztán tovább megy a vonat. És ez a vonat, ha elindul, csak nagyon messze áll meg végleg. Ukrajna, Oroszország... Ez nem Bácska! Idegen országban, idegenek közt, ahol valami furcsa nyelven beszélnek. Oroszul, igen, oroszul biztosan. De nem érti, hogy mit akarnak. Aztán a kezébe nyomnak egy deszkát, szöget, kalapácsot, építse fel a lakhelyét a többiekkel együtt. Itt fog... lakni? Bizony, és mit lakni, itt kell majd dolgoznia! Ha szerencséje van, túléli az első évet és hazaküldik a betegekkel... Ha nem...

Sorsok. Emberi sorsok. Vannak tragikusak és kevésbé tragikusak, de azt elmondhatom, hogy mind szomorú. Csak elhagyatott, romos lágerépületek tanúsítják, hogy itt valakik, valamikor, mint a rabszolgák éltek. És honnan tudom én ezt? A pályázatot elkészítők jutalma volt egy út Ukrajnába, ahol tovább folytathattuk a kutatást. Sajnos az általam meginterjúvolt személyek nem azon a területen – Donyeck-medence – dolgoztak, ahová mi mentünk, de így is megrázó élmény volt. Az ott élő öregek közül páran még emlékeznek azokra, akiket kihurcoltak. Találtunk két emlékművet is, amit Németország és Oroszország közös megállapodás alapján állított fel. De a romos lágereken, néhány bizonytalan elbeszélésen és a meddőhányókon kívül csak a szegénység és a gazdagság között lévő végeláthatatlan szakadékot találtuk odakint. Az utca egyik felén öreg virágárus néni, a másikon szupermarket. A szegényebbek az épen maradt lágerépületekben , romos tömbházakban élnek, a gazdagabbak pedig messze elkerülik a környéket. Olyan volt az egész, mint egy nagy időutazás, másrészről egy teljesen új világ. Elég megnézni a temetkezési szokásokat. Magyarországon a márványkőbe csak a halott nevét vésetik, ott az arcát, ritka esetben az egész alakját. A sírok tetején néhol görög katolikus kereszt, máshol vörös csillag. A városokban is hasonló a helyzet. Lenin szobrok a dicső bányászokat ábrázoló képek. Mint egy időutazás.

Talán csak számomra furcsa ez a világ, hisz tudom, hogy itt is volt hasonló, mégis úgy érzem, hogy sokat veszítettem volna, ha kihagyom az utat. Nem csak azért, mert életem első repülőútját tehettem meg, hanem mert megismertem valami mást is. Megismerhettem, betekintést nyerhettem a kelet világába. Azt is mondhatnám, hogy a pályázat segítségével kaptam egy szeletet a múltból. Ezúton szeretném megköszönni még.....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.